A Nagy Szlovák Csatorna

„Közből van a Duna, tartja a mérleg nyelvét. Régóta tartja már, de most baj van vele. Nem lehet az egyik serpenyőbe egy grammal sem többet dobni, mint amennyit az érvényes fizikai törvény szerint az egyensúly megkövetel. Az egyensúly: a tisztesség. A mérleg kezeléséhez tiszta kezű és becsületes emberek kellenek. A mérlegnél a legkisebb becstelenség is kilengést okoz. És jaj annak, aki lehúzza a serpenyőt...”

Szalatnai Rezső: Ondrej Beno tévedése (1948)

A Gabčíkovo–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer terve szerint a Duna csehszlovák-magyar szakaszán, az 1842. folyamkilométernél, Dunakiliti község határában épülő duzzasztógáttal elzárják a folyó mai főmedrét, amelyben az 1850. folyamkilométertől egészen az Ipoly torkolatáig a két állam határa húzódik. A dunakiliti duzzasztó fölött egy 240 millió köbméter térfogatú, nagy felületű tározó jön létre, amely egészen Pozsonyig ér majd, és vízszintje Dunakiliti közelében hat és fél méterrel emelkedik a terepszint fölé. A tározóból a Duna vize a duzzasztó mellett kiágazó mesterséges csatornába, a Bős (szlovák nevén Gabčíkovo) közelében épülő vízerőmű felvízcsatornájába jut Ebben az úgynevezett függő medrű csatornában a víz tulajdonképpen két töltés között folyik az erőmű felé. Az enyhén lejtő csallóközi síkságon a csatorna vízszintje Bősnél már 16 méterre, a töltés koronája pedig 18 méterre magasodik a terep fölé. A felvízcsatoma tehát egyáltalán nem fog hasonlítani a természetes folyómederhez. Egy vízügyi szakvéleményt idézve: „A vízfolyás kiegyenesítve és fák nélkül egy műszaki csatornává alakul. Ilyen természetellenes beavatkozásai az egyoldalú technikának gazdaságtalanok és egyúttal ocsmányok.” (Vízügyi szakmai világszint-beszámolók, 11. sz. 1965. 147. o.)

A bősi erőmű turbináin keresztül lezúduló víz a kimélyített alvízcsatornán keresztül jut vissza a Duna mai medrébe, Szap mellett, az 1811. folyamkilométernél. Az alvízcsatorna és a felvízcsatorna, vagyis a Duna mai medre mentén húzódó oldalcsatorna teljes egészében csehszlovák területre kerül, és ezen a szakaszon ide terelődik át a nemzetközi hajóforgalom. Az „elhagyott”, 30 kilométer hosszú Duna-mederben az év nagyobb részében az átlagos, másodpercenkénti 2000 köbméteres vízhozamnak csak a töredéke, másodpercenként mindössze 50 köbméter fog folyni. Évente csak 14 napon át várható ennél nagyobb vízhozam a mai mederben, eltekintve az ezerévenkénti egyszeri árvizektől. Előfordulhat olyan téli időszak, amikor a dunakiliti duzzasztóművön keresztül semmi sem kerül az „elhagyott” mederbe.

A tervezett vízlépcsőrendszer másik erőműve a Dunakanyarban épülne, magyar területen. A gát Nagymaros és Visegrád között rekesztené el a Dunát, amelynek vizét az eddigi legmagasabb árvízszint fölé duzzasztaná. Emiatt költséges védelmi beruházásokra lenne szükség, amelyek 30 százalékkal növelik a nagymarosi vízlépcső árát, de egyes lakott településeken, például Esztergomban, a mélyebben fekvő épületek károsodására, a pincékben fakadóvizekre kell számítani.

Üzemeltetési szempontból a rendszer legfontosabb vonása a 720 megawatt teljesítményű bősi vízerőmű tervezett csúcsra járatása. Amikor a villamosenergia-fogyasztás alacsonyabb – például éjszaka –, akkor az erőművön csak annyi vizet engednének le, amennyit a hajózás megkíván. A Duna vízhozamának fennmaradó részét a dunakiliti–pozsonyi tározóban gyűjtenék. A bősi erőmű a tartalékolt víz segítségével akkor működne teljes kapacitással, amikor a fogyasztási igények nagyok, például késő délután. A csúcsra járatás következtében a tározó vízszintje körülbelül egy métert ingadozna az erőmű utáni szakaszon azonban a vízszint változása az öt métert is elérné a csúcsüzem négyórás időtartama alatt 2100 köbméter/sec vízhozamnál ez már naponta kétszer játszódna le. A vízszint ingadozása a Mosoni-Duna torkolatánál még meghaladná a két métert. A mesterséges árhullám következtében a mellékág vize ilyenkor visszafelé folyna, visszaszállítva Győr szennyvizeit a városba.

A nagymarosi, 160 megawattos erőmű általában folyamatosan működne, csak kismértékben járulna hozzá a csúcsenergia termeléséhez. Legfontosabb szerepe, amiért – rendkívül nagy fajlagos beruházási költsége és Magyarország második idegenforgalmi körzetét tönkretevő „mellékhatásai” ellenére – mégis fel akarják építeni, az az, hogy kiegyenlítő tározót hoz létre, amelynek nagy víztömege mérsékeli a bősi erőmű csúcsra járatásakor rövid idő alatt leengedett vízhozam, az úgynevezett „csúcshullám” okozta vízszintingadozást, amely azonban – mint az előbbiekből is kitűnik – még így is jelentős, és a víz sodrása a csúcsüzem alatt egy ideig megakadályozza a nagyobb tolatmányok behajózását az alvízcsatomába (Közlekedési Közlöny, 1980. 48. szám).

Az államszerződés szerint a két állam fele-fele arányban végzi az építési munkákat, illetve vállalja az építési költségeket, és ugyanilyen arányban részesedik az évente átlagosan 3,6 milliárd kilowattóra villamos energiából. A duzzasztás következtében Nagymaros és Pozsony között legalább 3,5 méter mély és 180 méter széles hajóút jön létre. Dunakiliti és Szap között pedig lényegesen csökken az árvizek tetőzési szinte, mert a vízhozam megoszlik az „elhagyott” meder és az oldalcsatorna között.

Valamit valamiért...

A Duna villamosenergia-forrásként való használatának azonban számos hátrányos következménye van. Bár ezekről már napvilágot látott néhány írás, célszerűnek látszik a fontosabb következmények rövid összefoglalása.

A pozsonyi tározóban, ahol a víz átfolyási sebessége lényegesen csökken a mostanihoz képest, évente 2,0-2,5 millió tonna lebegtetett hordalék lerakódása várható. A tározó felduzzaszott vize a megnövekedett nyomás következtében az erősen vízáteresztő, homokos-kavicsos altalajba fog szivárogni, miközben a kiülepedő iszap egy részét magával sodorja A beszivárgás az „elhagyott” meder irányába lesz a legerősebb, mert itt lesz legmélyebb a talajvíz szintje. A nehézfémeket, olajat és más szerves anyagokat tartalmazó iszap el fogja szennyezni a több száz méter mély kavicsrétegben található, körülbelül 12-15 köbkilométer térfogatú vízkészletet. A tározóban maradó iszapban lejátszódó bomlási folyamatok miatt tovább romlik a Duna vizének minősége.

A Szigetköz és a Csallóköz alatti kavicsrétegben lévő jó minőségű vízkészlet elszennyeződése legalább 2 millió köbméter/nap kapacitású, parti szűrésű kutakkal könnyen kitermelhető ivóvízforrástól fosztaná meg Csehszlovákiát és Magyarországot Nyomatékosan hangsúlyozni kell, hogy ezt a vízkészletet akkor sem lehetne megvédeni az elszennyeződéstől, ha folyami vízlépcsők épülnének ezen a szakaszon, mert a lebegő hordalék kiülepedése és a vízáteresztő altalajba szivárgása az állandó duzzasztás következménye. Hasonló folyamat várható Komárom és Nagymaros között is, ahol az állandó duzzasztás a szennyeződések kiülepedésével és a part menti kavicsrétegek elszennyezésével a potenciális vízbázisok mellett az ezen a szakaszon már régebben megépült parti szűrésű kutakat is tönkretenné. Budapest ivóvizének zömét a nagymarosi vízlépcső utáni, főleg a Szentendrei-szigeten kiépített kutak hálózata szolgáltatja. Ezeket a kutakat a vízlépcső alatt várható mederkimélyülés károsan érintené, egyrészt szűrőrétegük elvékonyításával, másrészt a kisvizek idején bekövetkező vízhozamcsökkenéssel.

A kiépített és kiépíthető ivóvízbázisok elszennyeződése egyedül a magyar fél számára 60-70 milliárd forint eszmei értékű nemzeti vagyon elvesztését jelentené. Ha ehelyett a Dunából közvetlenül kiemelt, felszíni víz tisztításával kellene az ivóvíz szolgáltatását megoldani, ez évente folyamatosan 0,8-1,0 milliárd forint többletkiadással járna a tisztítóművek üzemeltetési és amortizációs költségei miatt. Az így tisztított víz minősége a jelenleg üzemelő budapesti felszíni vízműnél nem felel meg az ivóvíz szokásos fogalmának: csak a Szentendre-szigeti parti szűrésű kutak vizével hígítva lehet elviselhető ízűvé és szagúvá tenni. A tisztítási technológia csak a Duna „átlagos” szennyezettsége esetén alkalmazható, rendkívüli szennyezőanyag-hullámok érkezésekor a budapesti felszíni vízművet le kell állítani. Ha sokkal nagyobb arányban kellene ilyen eljárással „gyártani” az ivóvizet, akkor gyakorlatilag megszűnne a ivóvíz-szolgáltatás. Ha a tisztítás technológiáját a rendkívüli szennyezési szintekhez méreteznék, akkor az előbb említett éves költségnek közel kétszeresével kellene számolni.

A Duna magyar-csehszlovák szakaszának „lépcsőzése” esetén csak akkor csökkenne az ivóvízellátást fenyegető veszély, ha a vízlépcsőrendszer elkészültéig, tehát egy évtized alatt nagyságrendekkel lehetne mérsékelni a folyó vizének szennyezettségét. Hogy ez milyen feladat, azt jól mutatja, hogy egyedül a magyar oldalon beömlő szennyvizek kellő mértékű tisztítása több mint 20 milliárd forintos beruházást igényelne. A megfelelő eredmény eléréséhez azonban hasonló lépésekre volna szükség a Duna feljebb eső szakaszai, valamint számos, főleg csehszlovákiai mellékfolyója mentén. A jelenlegi nemzetközi gyakorlatot és nem utolsósorban a világgazdasági helyzetet tekintve ez egyszerűen elképzelhetetlennek látszik. (Hozzá kell tenni, hogy Magyarország sem fordít elegendő gondot a határain kifolyó vizek tisztaságára.)

A Duna vizének jelenlegi – és sajnos évről évre romló – minősége mellett olyan ellentmondás van a vízenergia kihasználása és az ivóvízellátás igényei között, amely nem oldható fel a rendelkezésre álló műszaki, gazdasági és politikai eszközökkel. Márpedig az ezredfordulóra Csehszlovákia lakosságának 20 százaléka, Magyarországénak legalább 30 százaléka csak a Pozsony és Budapest közötti Duna-szakasz mentén található készletekből kaphat jó minőségű ivóvizet e tervek szerint fokozatosan kiépülő regionális vízhálózaton keresztül, mert a helyi vízbázisok már egyre szennyezettebbek. A Duna vízenergiája viszont a két ország villamosenergia-fogyasztásának mindössze 2,0, illetve 3,5 százalékát fedezhetné. Ezek az arányok a két állam lakosságának jövője szempontjából még akkor is értelmetlenné tennék a dunai vízerőművek felépítését, ha azok energetikai szempontból esetleg gazdaságosak lennének. Erről azonban szó sincs. A síkvidéki, kis esésű szakaszon épülő, nagy gépeket, duzzasztóműveket, hatalmas mennyiségű kő- és földmunkát igénylő csehszlovák–magyar vízerőművek körülbelül kétszer annyiba kerülnek, mint a hasonló teljesítményű hőerőművek.

Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a Duna energetikai kihasználása csekély eredményei mellett nagy kiterjedésű területeket tesz más célokra használhatatlanná. A vízlépcsőrendszer által véglegesen igénybe vett terület összesen 120 négyzetkilométer, amelyből 73 négyzetkilométer mezőgazdasági terület, a többi erdő.

A Duna oldalcsatornába terelése is nagy földterületet igényel, és tovább fokozza a környezeti károkat, elsősorban azért, mert az „elhagyott” mederszakasz mentén a talajvíz szintje nagy területen lesüllyed. A süllyedés mértéke magyar oldalon több mint 200 négyzetkilométeren meghaladja az 1 métert, ezen belül közel 30 négyzetkilométeren pedig a 4 métert. A talajvízszint süllyedésének ellensúlyozására tervezett beszivárogtató csatornarendszer hatása csak korlátozott területre terjed ki, és kiépítése több mint hárommilliárd forintba kerül. A rendszer megbízhatósága kétséges, maguk a tervezők sem tudják, hogy a csatornák eliszapolódása ellen hogyan kellene védekezni, „ehhez a várható fizikai, kémiai, biológiai jelenségek több évtizedes távlatra kiterjedő előzetes feltárása és elemzése, továbbá a mederkarbantartó technológia kifejlesztése még feltétlenül szükséges, és csak a vizsgálatok kedvező eredménye esetén lehet a beszivárogtató rendszert kiépíteni.” (Haszpra Ottó: A dunakiliti tározó szivárgó csatornáinak hatékonyságvizsgálata, összefoglaló. 1980.)

A talajvízszint süllyedésének elkerülhetetlen következménye a régi meder és a mellékágak fajokban gazdag vízi és ártéri élővilágának súlyos károsodása. (Részletesen lásd: Földrajzi Közlemények, 1983. 1. sz.)

A tervezők és a beruházók az oldalcsatornás változás építését energetikai, hajózási és árvízvédelmi szempontok alapján indokolják. Az oldalcsatornára azonban sem energetikai, sem hajózási szempontból nincs szükség. A mai mederben építhető folyami vízerőművekkel ugyanolyan mély és ugyanolyan széles hajóút hozható létre, és ezekkel alapüzemben még néhány százalékkal több villamos energia is termelhető. Az alapüzem a hajózás szempontjából előnyösebb, mint a vízerőművek csúcsra járatása. A rendkívüli árvízi hozamoknak a régi meder és az oldalcsatorna közötti megosztása pedig csak látszólagos előny. Az „elhagyott” medret valójában nem lehet magára hagyni, és árvédelmi töltéseit változatlanul fenn kell tartani, hogy a Duna akkor is folyhasson valahol, ha az oldalcsatorna töltései valamilyen oknál fogva megsérülnek. A régi meder karbantartása többe fog kerülni, mint ugyanennek a szakasznak mai állapotban való fenntartása. Az „elhagyott” medernek mindenkor alkalmasnak kell lennie az üzemvízcsatorna szállítóképességét meghaladó árvízi hozamok, valamint a tározóból lebocsátott jég és hordalék levezetésére, de vészhelyzetben még a nemzetközi hajóforgalmat is ide kell visszaterelni. A mostanihoz képest rendkívül szélsőségesen változó vízhozamok előre kiszámíthatatlan módon fogják átrendezni és rombolni a medret, amit ráadásul csak szárazföldi gépekkel lehet megközelíteni. A mederfenék szárazra kerülő részét ellepő sarjnövényzetet pedig rendszeresen irtani kell.

Ez a vázlatos ismertetés is érzékelteti, hogy a vízlépcsőrendszer építése milyen rossz üzlet a Duna két partján élő lakosság számára, akik a befektetett hatalmas munka ellenében csak csekély jövedelemre és eredményre, viszont annál több kárra számíthatnak.

Ez az általános ellenérdek mindmáig nem jutott érvényre. Első látásra semmi különös sincs ebben; nem ez lenne az első nagyberuházás ezen a tájon, amelynél az ökológiai, de még a tágabb körben értelmezhető gazdasági szempontok is háttérbe szorulnak a centralizált döntési mechanizmusban. Erre a mechanizmusra elsősorban az államigazgatás és a ipari termelés korrupt összefonódása jellemző. A központi tervezést, amely az információk megbízhatatlansága és a szaktudományok korlátai miatt amúgy nem lenne eredményes, a kulisszák mögött folyó tervalku helyettesíti, amelynek során az egyes ágazatok a lehető legnagyobb részt igyekeznek kihasítani a központilag elosztandó erőforrásokból. Az egyes ágazatok erőviszonyát a szubjektív szempontok is befolyásolják. A vízerőműpártiak korábban például sikeresen hivatkozhattak a „Nagy Szovjet Vízerőművek”-re. 1958 végén, amikor csehszlovák-magyar egyezmény született a nagymarosi vízlépcső közös építéséről, az egyik propagandacikk szerzője a következőképpen áradozott „...itt fent a magasban, az állóvízzé szelídített Volga felett, ahol szemünk elé tárul a sztálingrádi vízi erőmű panorámája, mégis úgy érzem: ez is emlékmű, s nem kevésbé méltón szól a hősökről, mint a legszebb műalkotás. Grandiózus... monumentális...lenyűgöző... gigászi... impozáns... – próbálgatom a szavakat” (Rényi Péter: A világ legnagyobb vízerőműve. Népszabadság, 1958. dec. 7.). Mostanában, ugyanezen lap hasábjain Sáfrán István próbálgatja a szavakat...

A vízügyi gondolkodást a szimpla gigantománia mellett az is befolyásolja, hogy a vízerőművek tervezése és építése a szakma non plus ultrájának számít, és egy mégoly fölösleges vízerőmű tervezője előbb kaphat állami díjat, mint akár egész életében hasznos, de nem olyan látványos munkákkal foglalkozó kollégája.

Nem csoda, hogy a vízügyi ágazat mindent elkövetett, és elkövet ma is, hogy a dunai vízi erőműveket felépíthesse. Egyelőre úgy látszik, törekvését siker koronázza. A képlet azonban nem ilyen egyszerű, és ha a vízerőművek létesítésére vonatkozó döntést kizárólag a vízügyi ágazat befolyásának tulajdonítjuk, aligha tudjuk megmagyarázni, hogy miért épül az oldalcsatorna, amely jelentős mértékben növeli a vízlépcsőrendszer hátrányait. A vízügyi ágazat „közérdektelen”, öncélú anyagi és eszmei szempontjait tekintve gyakorlatilag közömbös ugyanis, hogy folyami vagy oldalcsatornás vízerőmű-változat épül. Csak az a fontos, hogy épüljön valamilyen. Sőt, a vízügyi ágazaton belül számos vízépítő szakember – tisztában lévén az oldalcsatornás változat hátrányaival – még ma is a folyami változat híve. De csak titokban. A nyílt színen továbbra is az oldalcsatorna mellett tör lándzsát, vagy jobb esetben kerüli az állásfoglalást, mert tisztában van azzal, hogy a folyami változatot a vízügyi ágazat sohasem tudná elfogadtatni a döntéshozókkal.

Az oldalcsatornás változatnak ugyanis káros környezeti hatásai mellett egészen másfajta, ökológiai szempontból egyáltalán nem és gazdasági szempontból is csak kevéssé értékelhető politikai következményei vannak, amelyek a csehszlovák nacionalista politikusok személyében befolyásos szövetségesekhez juttatták a vízügyi ágazatot.

A legfontosabb politikai következmény, hogy a Duna elterelése az érintett szakaszon alapvetően megváltoztatja a csehszlovák-magyar államhatár jellegét Az államközi szerződés értelmében az államhatár formailag nem változik, lényegileg viszont igen. A trianoni békeszerződés ezen a szakaszon a Duna hajózási fővonalát jelölte ki a két állam határaként. Ennek megfelelően a folyó bal partja Csehszlovákia birtokába került, a jobb part pedig – a pozsonyi hídfő rövid szakaszát kivéve – Magyarország fennhatósága alatt maradt. Az 1947-es párizsi békeszerződés, a bécsi döntéseket[SZJ] hatályon kívül helyezve, visszaállította az 1938. január 1. előtti határokat – kivéve a pozsonyi hídfő kibővítése által érintett szakaszt –, tehát egészen az Ipoly-torkolatig ismét megosztotta a folyót a két állam között. Az oldalcsatorna megépítésével a Duna 1842. és 1811. folyamkilométere közötti szakaszán a békeszerződésben rögzített helyzet alapvetően megváltozik. A határ nem a folyó hajózási fővonala lesz, hanem az „elhagyott” meder kavicstengerének közepén kanyargó hajózhatatlan folyócska. A magyar állam birtokában lévő Duna-part 31 kilométerrel rövidebb lesz, a kizárólag csehszlovák szuverenitás alá eső folyószakasz viszont 25 kilométerrel növekszik. (A különbség abból adódik, hogy az oldalcsatorna nagyjából egyenes, míg a mai Duna-meder erősen kanyarog.) A csehszlovák nacionalisták jelentős relatív „nyereséget” könyvelhetnek el maguknak, hiszen több mint kétszeresére növekedik a Dunának az a szakasza, ahol mindkét parton csehszlovák zászlót lengethet a szél. Ami a környezeti károkat illeti, ebben mindkét ország bőségesen részesül, ha nem is egyenlő mértékben. Hasonlítgatni azonban fölösleges, az ökológia nem ismer nemzeti különbségeket.

Az oldalcsatorna másik politikai következménye, hogy az érintett szakaszon a szlovákiai magyar kisebbséget elszigeteli Magyarország határától. A vízlépcsőrendszer építése „kedvezőtlen hatást fog gyakorolni Vojka, Dobrohost és Bodiky községre, a három községet ugyanis a felvízcsatorna elvágja a többi területrésztől... Számolni kell azzal, hogy ezekben a községekben fokozatosan csökkenni fog a lakosság száma, éspedig arra a szintre, melyet a csatorna és a régi meder közötti terület gazdálkodása határoz meg.” (Közös beruházási program, összefoglaló. 1973. 38. o.) Az idézett forrás szerint a három községben 2460 ember lakik, arról azonban nem tesz említést, hogy Vajka, Doborgaz és Nagybodak lakói legnagyobbrészt magyarok. A három falu várhatóan teljesen el fog néptelenedni, mert az „elhagyott” meder mindkét oldalán lesüllyed a talajvíz, ami a gazdálkodás lehetőségeit minimálisra csökkenti.

A folyami vízerőművekkel összehasonlítva az oldalcsatorna létesítése semmilyen lényeges energetikai, hajózási vagy árvízvédelmi előnyt sem biztosít, ellenben súlyosbítja a környezeti károkat, és növeli a folyó fenntartási költségeit.

A Duna fölötti csehszlovák szuverenitás kiterjesztésére és a szlovákiai magyar kisebbségeknek Magyarország határától való izolálására viszont a folyami vízlépcsők teljességgel alkalmatlanok. Ezért épül oldalcsatorna a Csallóközben.

A nacionalista céloknak fontos szerepük van abban is, hogy egyáltalán duzzasztóművek épülnek a közös Duna-szakaszon ahelyett, hogy befejezték volna a korábban tervezett és elkezdett, de félbehagyott folyószabályozást, amely a 2,5 méter mély hajóút révén teljesen kielégíthetné a hajózás igényeit. A politikai szempontból közömbös folyami vízerőműveket a vízügyi ágazat sohasem tudta volna elfogadtatni a jóval befolyásosabb energetikai ágazattal szemben (A két ágazat vízerőmű-párviadalát lásd: Vargha János: Egyre távolabb a jótól, Valóság, 1981. 11. sz. – A szerk.), mert ebben az esetben a gazdasági értékelés lett volna a döntő. (Az ökológiai és ivóvíz-ellátási kérdések valószínűleg ekkor sem sokat nyomtak volna a latban.) Az energetikai ágazatnak még az 1958-as magyar-csehszlovák egyezmény végrehajtását, a nagymarosi folyami vízerőmű 1965-re tervezett felépítését is sikerült megakadályoznia, elsősorban azért, mert a csehszlovák politikusoknak nem fűződött különösebb politikai érdeke a területükön kívül eső vízerőmű létesítéséhez, holott a villamosenergia felét akkor is Csehszlovákia kapta volna. Bizonyos, hogy az említett nacionalista célok már ekkor is nagyobb szerepet játszottak a vízerőművek körüli huzavonában, hiszen ezek nagyjából egyidősek a Csehszlovák Köztársasággal.

Dunán innen, Dunán túl

Az alapgondolat, hogy Csehszlovákia dunai állam legyen, jóval régebbi. A múlt század közepén Frantísek Palacky, a cseh nemzeti mozgalom vezető ideológusa többek között azzal érvelt Csehország és Szlovákia egyesülése mellett, hogy ez szabad utat biztosítana a tenger felé, és a germánokkal körülvett cseheket összekötné a szláv rokon népekkel. Az első világháború kitörése után készült államtervezetek mindegyike felhasználta ezt a gondolatot, és kisebb-nagyobb mértékben a Dunáig terjesztette ki Délnyugat-Szlovákia kívánt határait. Ennek következtében valamennyi terv igényt tartott magyarlakta területekre is, mert a szlovák nyelvterület alig érte el a Dunát A francia külügyminisztérium 1918. november 20-i keltezésű tanulmánya szerint az etnográfiai választóvonal „sehol sem érinti a Dunát, amely máig megmaradt magyar és német folyamnak. Nem foglalja magában Pozsonyt sem, amelynek üzemeiben dolgoznak ugyan szlovák munkások, és amelynek piaca odavonzza a környék szlovák parasztjait, de ahol negyvenkét németre és negyven magyarra mindössze tizennégy szlovák jut. Pozsony nem szlovák főváros, ha van ilyen, úgy az Túrócszentmárton.” (idézi: Ormos Mária: Padovától Trianonig, Bp. 1983. 57–58. o.) Pozsonyt, a dunai kikötővárost, mindegyik terv igényelte, sőt ennél még a legmérsékeltebb tervezet is többet kívánt. A későbbi államelnök, T. G. Masaryk, 1914 októberében Délnyugat-Szlovákia határát Pozsonytól keletre, a Kis-Duna mentén jelölte ki, meghagyva Magyarországnak az 1813 négyzetkilométer kiterjedésű Csallóközt, ahol az 1910-es népszámlálás szerint a lakosság 95 százaléka, 110 475 fő volt magyar, s csak 1 százalék szlovák nemzetiségű. Csehszlovákiának két kijárata lett volna a Dunára, az egyik Pozsonynál, a másik a Komárom és az Ipoly-torkolat közötti folyószakaszon.

Egy másik befolyásos cseh politikus, az oroszbarát, pánszláv érzelmű Karel Kramer stratégiai étvágya jóval nagyobb volt ennél. 1914 májusában kidolgozott s a háború kitörése után az orosz külügyminisztériumhoz eljuttatott terve értelmében Csehország a Csallóközzel együtt kebelezte volna be Szlovákiát. A határ Pozsonytól egészen a Dunakanyarig a folyó medrében haladt volna. Kramar Csehország jövőjét az orosz cár vezetése alatt álló hatalmas szláv birodalmon belül képzelte el, amely magába foglalta volna Bulgáriát, Szerbiát és Montenegrót is. Magyarország kis szigetté zsugorodott volna a szláv tengerben, mert Szerbia megkapott volna egy széles területsávot az osztrák–magyar határ mentén, egészen a Dunáig, így a folyó Pozsony és a Mosoni-Duna torkolata között cseh–szerb határ lett volna.

Még szélesebb alapokra helyezte a cseh Duna-politikát Hamis Kuffner, aki Államunk és a világbéke című munkájában (Nos stát a sveíovy mir, Prága, 1918.) határozottan leszögezte: „Csehország a jövőben egyáltalán nem létezhet a Közép-Duna menti területek, illetve az azon létesítendő megfelelő számú hídfőállás nélkül, mégpedig Regensburgtól Budáig. Ezek lesznek a jövőben a legfőbb cseh határállomások délnyugaton és délkeleten... A cseh Közép-Duna védelméhez feltétlenül szükség van a folyótól délre eső sávra is, amely magába foglalja az egész Moson-vidéket a Hansággal, továbbá Komárom és Esztergom vidékét, valamint Pest-Pilis megye jobb parti részét Buda várával és városával egyetemben.”

Az emigráns és a hazai cseh politikusok a világháború befejezése után, 1918. október végén találkoztak Genfben, hogy egyeztessék külpolitikai és területi elképzeléseiket. A konferencia határozataiban szerepel az is, hogy a „Csehszlovák Köztársaság rendelkezik majd a Fiume–Pozsony vasútvonallal, a Duna és a Visztula folyamával, amelyeket nemzetközivé tesznek...” (Ormos, i. m. 55. o.) A cseh kormány megbízottai, akik október végén Párizsban találkoztak Benessel, rendkívül derűlátóan nyilatkoztak a határokkal kapcsolatban: „Úgy értesültünk, hogy akkora részt kaphatunk Szlovákiából, amekkorát csak akarunk. Azt tanácsolták, hogy nyomuljunk előre a Dunáig. Ami a határokat illeti, a szövetségesek... azon a véleményen vannak, hogy a mi döntésünkre és megfontolásunkra kell bízni, milyen határokat választunk, a mi saját érdekünk legyen a döntő kritérium.” (Peroutka: Budováni státu, I. 222. o.)

Mint ismeretes, a prágai kormánynak még a békekonferencia előtt sikerült elérnie, hogy csapatai valóban a Dunáig hatolhassanak előre. A demarkációs vonalban Benes állapodott meg a franciákkal, s a magyar kormány francia nyomásra volt kénytelen kiüríteni a kijelölt vonaltól – ezen belül a Pozsony és az Ipoly-torkolat közötti Duna-szakasztól – északra eső területeket.

Kétségtelen, hogy a franciák mindenekelőtt egy katonailag és gazdaságilag erős Csehszlovákiát akartak a németek hátába döfni, s ennek érdekében hagyták figyelmen kívül a francia külügyminisztérium idézett tanulmányát, amely szerint a szlovák nyelvterület sehol sem érte el a Duna vonalát Igaz lehet az is, hogy Foch marsallt, a szövetséges haderők főparancsnokát, a csehek területi követeléseinek lelkes támogatóját „erősen impresszionálta” az oroszországi Cseh Légiónak az intervencióban való esetleges felhasználása. (Ormos, i. m. 57. o.) Foch marsallra azonban mély benyomást gyakorolhatott saját Rajna-politikája is, az, hogy a Rajna-határ megszerzésében látta Franciaország biztonságának legfőbb zálogát. Ennek érdekében kész volt arra, hogy a Rajna bal partján fekvő német tartományokat, elsősorban a Rajna-vidéket és a Saar-vidéket elválassza Németországtól, és egy olyan „szövetségi” rendszer részévé tegye őket, amelyen belül katonailag és gazdaságilag Franciaországtól függenek. Foch szerint a németek egyetlen szavában sem lehet hinni, ezért a Rajna-határra mint fizikai biztosítékra van szükségük a franciáknak a folyó túloldalán élő 70 milliós nép állandó fenyegetésével szemben. A békekonferencián a főparancsnok a következőképpen magyarázta el a Rajna-határ jelentőségét „Aki uralkodik a Rajnán, uralkodik az egész vidéken. Aki nincs ott a Rajnán, mindent el kell, hogy veszítsen. Nem kell messzire mennem a hasonlatért: ha mi meg kívánjuk védeni magunkat ebben a konferenciateremben, elég az ajtókat birtokolni, hogy megakadályozzuk az ellenség benyomulását Fordítva viszont, ha elvesztjük az ajtókat az ellenség be fog hatolni.” (Papers Relating to the Foreign Relations ofthe United States [PRFRUS], 1919. Paris Peace Conference, i. m. 386. o.)

Hasonló szellemben fogant a csehszlovák delegációnak a békekonferenciához intézett egyik memoranduma, amelynek szerzője (Benes?) a stratégiai szempontok mellett a gazdasági érveket is hangsúlyozta:

„A Duna-határ a Csehszlovák Köztársaság számára létfontosságú kérdés. Ez semmiféle engedmény tárgya nem lehet és erről még csak tárgyalni sem lehet a magyarokkal... Ez az egyetlen lehetséges természetes határ Magyarország és Szlovákia között mind a két terület számára. Bármely más határ szükségszerűen állandó forrása lenne a vitáknak, az igényeknek és provokációknak, mindkét oldalról.

De – és ez a lényeges – ez által a határ által a Csehszlovák Köztársaság valóságos dunai állammá válik. Ez felbecsülhetetlen politikai és gazdasági következményekkel jár, különleges helyzetet teremtve az állam számára Nagy-Romániával és Jugoszláviával szemben, nem is beszélve Magyarországról és Német-Ausztriáról. Duna-határ híján a csehszlovák állam meg lenne fosztva egyik létalapjától, amely pedig közép-európai helyzetét tekintve számára nélkülözhetetlen; s meg lenne fosztva attól az erőtől, amelyet azért igényel, hogy a jog és az igazság elvei értelmében politikailag és gazdaságilag helytállhasson a németekkel, a magyarokkal és többi szomszédaival szemben. A Duna egyike azon oszlopoknak, amelyek a csehszlovák állam egész politikai és gazdasági építményét hordozzák. Egyetlen lejárat a Dunához egyik vagy másik pontnál – ennyivel nem elégedhetünk meg. A csehszlovák államnak valóságos dunai állammá kell lennie...” (Die tschechoslowakischen Denkschriftenfür die Friedenskonferenz von Paris, Berlin, 1937. 51–53. o.)

A Dunának mint „egyetlen lehetséges határnak” a követelése ugyan jól rímelhetett a franciák rajnai igényeire, de nem egészen felelt meg Prága valódi szándékainak. Masaryk elnök saját kezű megjegyzéssel ellátott titkos feljegyzése, a Tanácsköztársaság és Csehszlovákia katonai konfliktusa kapcsán dunántúli területek elfoglalását szorgalmazza, elsősorban Pozsonnyal átellenben, és lehetségesnek tartja egy hosszú jobb parti sáv elfoglalását a komáromi hídfővel együtt, hogy a cseh csapatok uralhassák a hidat és a Dunát. A feljegyzés szerint „a jelenlegi magyar betörésből az a tanulság, hogy a folyók nem jó stratégiai határok”. (Okmányok T. G. Masaryk nép- és nemzetellenes politikájáról, Bratislava, 1954. 51–52. o.)

A békekonferenciához intézett 5. számú csehszlovák memorandum egyik térképmellékletén ugyanaz a határvonal látható, mint amit a feljegyzés körülír, s ez arra utal, hogy a Duna jobb parti sávjának ilyen jelentős mértékű megszállása és annektálása nem pillanatnyi ötlet volt hanem komolyan vett, s bizonyára többé-kevésbé kidolgozott tervezet.

A békekonferencia azonban az illetékes bizottság egyhangú javaslata alapján a Duna vonalát jelölte ki határként A francia külügyminiszter kijelentette, hogy a Csallóközt azért kell Csehszlovákiához csatolni, hogy az új állam minél szélesebb sávban férjen hozzá a Duna fontos nemzetközi vízi útjához.

A csehek viszont nagyon szerették volna megvetni lábukat a Dunántúlon, ezért módosító javaslatukban a Pozsonnyal szemközti terület a pozsonyi hídfő átcsatolását kérték, amelyet többszöri sikertelen próbálkozás után végül egy francia kompromisszumos terv alapján kaptak meg a békekonferencián, mégpedig Ausztriának (!) juttatott területi engedmények fejében.

Csehszlovákia nemcsak arra törekedett a békekonferencián, hogy minél hosszabb Duna-part kerüljön ellenőrzése alá, hanem arra is, hogy Magyarországgal (és Ausztriával) szemben különleges jogokat szerezzen magának a folyók közös szakaszain. A csehszlovákok elkészítettek egy tervezetet, amely a békeszerződésbe iktatandó cikkelyek formájában tartalmazza igényeiket. A tervezet többek közt kimondja, hogy „a Dunán, a Morván és ezek mellékfolyóin, annak ellenére, hogy ezek közös határt alkotnak a csehszlovák, illetve a magyar állam és Német-Ausztria között, mégis a csehszlovák államnak van meg a joga a Nemzetközi Duna Bizottság egyetértésével a vízerő hasznosítására, az ehhez szükséges munkák elvégzésére és a folyók hajózhatóságának javítására, beleértve az engedélyt a szükséges területek felhasználására, magyar és német-osztrák oldalon is.” (Közli: Müller, D. H.: My Diary, 1925. XII. 29. o.)

A vízerő-hasznosítás jogának egyoldalú igénylése a franciák példáját követi, akik a folyó teljes vízenergiáját maguknak követelték, azzal érveltek, hogy Mülhausent és Elzászt, amelyek a világháború előtt Németországhoz tartoztak, és amelyeket alapvetően a Fekete-erdőből láttak el villamos energiával, most a franciáknak kell ellátniuk. A korábbi energiaforrások Németországban maradnak, ezért ezt a veszteséget azzal kell kárpótolni, hogy a Rajna vízerejét Franciaország rendelkezésére bocsátják. „Németország már korábban tanulmányozta a kérdést, és olyan terveket dolgozott ki, amelyek jónak bizonyultak, és valószínűleg alkalmazhatók. A Rajnát el kell rekeszteni, és csatornát kell építem a bal parton” – jelentette ki Claville francia delegátus. (PRFRUS, 1919. The Paris Peace Conference, V. 253. o.) Az oldalcsatorna tervét – amelyet Köchlin elzászi mérnök készített 1892-ben (!) – valójában a badeni kormányzat elvetette, és egyáltalán nem találta jónak. Az amerikaiak és az angolok erről mit sem tudva, csupán azt kifogásolták, hogy Németország nem kap semmit, holott elvileg övé a fele folyó, mivel a határ a sodorvonalban halad. A franciák e kérdésben örömmel hajlottak a kompromisszumra, így a versailles-i békeszerződés 358. cikkelye értelmében Franciaország „kizárólagos jogot nyert a folyó szabályozásához szükséges művekből származó energiára, azzal a feltétellel, hogy az aktuálisan termelt energia értékének felét Németországnak megfizeti”. A cikkely más részeiben a franciák körültekintően biztosították maguknak mindazon jogokat, amelyek szükségesek voltak a Rajna bal parti oldalcsatornájának, a Nagy Elzászi Csatornának a megépítéséhez. A csatorna 1928 és 1932, valamint 1948 és 1952 között megépült egybefüggő szakasza 60 kilométeren át kapcsolja ki a Rajna régi medrét a vízszállításból. Az „elhagyott” meder mentén mindazok a környezeti károk bekövetkeztek, amelyek a Duna hasonlóképpen halálra ítélt szakaszán várhatók. „Az Electricité de Francé társaság most évenként néhány milliárd kilowattóra áramot termel, a hajósok viszont, akik egykor Baden zöldellő szőlőhegyei között haladtak, most csak az egyhangú csatorna partján emelkedő 50 méter magas kopár kavicshalmokat látják. A kép vigasztalanul sivár... A Rajna oldalcsatornája másodpercenként 1080 köbméter vizet fogad be. Az év kétharmad részében alig valamivel több a folyam egész vízhozama. A Rajna... gyér vizű patak marad, amelyet a szennyvizek bűzös kloakává változtatnak. A táj azonban mind szegényebb lesz, elvérzik. Az elkeseredett badeni parasztok egyszerűen malaise-nek, szerencsétlenségnek nevezik a büszke Grand Canal d'Alsace-t.” (Gilsenbach, R.: A szomjas föld, Bp. 1964. 142. o.) A környezeti károk, elsősorban a 4-5 méteres talajvízszint-süllyedés, főleg Németországot érintette, s amikor a két állam szövetségi kapcsolatba került, Franciaország lemondott az eredetileg 120 kilométer hosszúságúra tervezett csatorna építésének folytatásáról. (Gilsenbach, R. i. m. és Vízügyi Közlemények. 1980. 3. sz.)

A párizsi békekonferencián a Csehszlovák Köztársaság nem kapta meg a jogot a Duna (és a Morva) vízerejének egyoldalú hasznosítására, ennek okát azonban a jegyzőkönyvek nem rögzítik. A nemzetközi kikötők, vízi utak és vasutak bizottságában, ahol részletesebben megvitatták a franciák Rajnára vonatkozó igényeit, a csehszlovákok meglehetősen passzívak voltak. A trianoni békeszerződésbe csupán egy olyan cikkely került bele, amely némileg emlékeztet a versailles-i békeszerződés 358. cikkelyének egyik kikötésére. Ez a cikk az utódállamok részére biztosítja a szükséges könnyítéseket a folyamágynak területükön kívül fekvő részén, ha „a Nemzetközi Bizottság hozzájárulásával vagy megbízásából szabályozási, javítási, duzzasztást vagy egyéb munkálatokat végeztetnének a vízhálózatnak valamely határt alkotó szakaszán”. (1921. évi XXXIII. Törvénycikk, II. Fejezet, 290. cikk.)

A cikkben ugyan szó sincs vízerőkről, ennek ellenére Emil Zimmler, a prágai közmunkaügyi minisztérium vízügyekben illetékes tanácsosa 1924-ben azt állította, hogy a „trianoni békeszerződés 290. cikkelye értelmében a Csehszlovák Köztársaságnak adatott a kizárólagos jog a határfolyók vízerejének kihasználására a Nemzetközi Duna Bizottság felügyelete alatt”. A tanácsos leszögezte: „Kétségtelen, hogy Csehszlovákia a legteljesebb mértékben élni fog ezzel a joggal, különösen a Dunának Bratislavához közel eső részén, ahol a trianoni szerződés alapján felügyeletet gyakorol mindkét part fölött. A vízerő kihasználása nem lesz nehéz, sem a folyó főágában, sem a csallóközi hosszú mellékágban, amely Bratislava alatt ágazik ki a főmederből, és 103 kilométerrel lejjebb, Komáromhoz közel tér vissza ismét a Dunába.” (Zimmler, E.: Water Power. In: Czechoslovakia. New York, 1924. 84. o.)

A csehszlovákoknak azonban még fél évszázadot kellett várniuk, hogy a szövetséges magyar kormány jóvoltából ölükbe pottyanjon mindazon jog, amelyet Franciaország 1919-ben fegyverrel szerzett meg az ellenséges Németországtól.

„Szívben tüskét”

Valójában Csehszlovákia az első világháború után még abban sem lehetett biztos, hogy véglegesen megtarthatja a Duna menti területeket a magyar revíziós törekvésekkel szemben. Nem lehetett kizárni annak a lehetőségét sem, hogy a nagyhatalmi helyzet alakulásától függően a magyarlakta vidékeken esetleg népszavazás dönt a hovatartozásról. „A közelmúltban nagy akció indult meg, amely arra irányul, hogy a Duna mentén a határ változzék meg – mondta Milán Hodza szlovák politikus 1928-ban. – A cseh nemzet ösztönösen megérezte, hogy nem a szlovák, hanem a csehszlovák Dunáról van szó. Igaz, mert ha a cseh korona országainak nincs Dunájuk, nemzetiségi és végül politikai téren Berlin szférájába kerülnek. Minden kilométer, amellyel megrövidül a dunai határ, több mérföld közeledést jelent Berlin szférájához. A Duna minden kilométere, amely a birtokunkban van, a nagy német világtól való függetlenségünket növeli, és lehetővé teszi, hogy közvetítők legyünk Nyugat és Kelet között, ami a mi történelmi küldetésünk.” (Híradó, Pozsony, 1928. február 20.) Palacky Duna-ideája, kissé átszabott köntösben. És az érvelés akár meg is fordítható: minél több kilométer Duna, annál nagyobb függetlenség – mondhatná némely mai szlovák politikus.

A csehszlovák geopolitika nem látott igazságtalanságot abban, hogy a területi függetlenség érdekében Szlovákia határait a Dunáig terjesztették ki, és így számos magyarlakta falut bekebeleztek, mert – úgymond – a nemzeti elv a nemzetek önrendelkezéséről szól, nem pedig falvakéról. (Koreak, J.: The geopolitical foundation of Czechoslovakia. In: World Peace and Czechoslovakia 1919–1934. London, 1936. 36. o.)

Mindazonáltal Prága nemcsak ilyen – elég gyönge lábakon álló – érvekkel, hanem kézzelfogható intézkedésekkel is igyekezett örökre biztosítani a maga számára a más nemzetiségű határ menti területeket Ennek megfelelően arra törekedett, hogy a magyar kisebbséget elszigetelje Magyarország határától. Milán Hodza 1926-ban nyíltan hangoztatta, hogy a földreform egyik célja a csehszlovák nemzet Duna fölötti uralmának biztosítása, ezért a Duna menti területeket, ahol főleg magyarok laknak, a földosztás segítségével „nacionalizálni” kell. (Prágai Magyar Hírlap, 1926. január 24.) A földreform első évtizedében 130 280 hektár föld cserélt gazdát Csehszlovákia magyarlakta területein, de ennek csak egyötöde, 26 863 hektár jutott a magyar nemzetiségűeknek. (Machnyik Andor Csallóköz, Komárom, 1935. 20. o.)

A második világháború alatt a Londonban és Moszkvában élő emigráns csehszlovák politikusok, világnézetre és pártállásra való tekintet nélkül, arra az egyöntetű elhatározásra jutottak, hogy a háború befejezése után, az 1938 előtti határokat visszaállítva, a német és a magyar kisebbséget az állam biztonságának érdekében ki kell telepíteni Csehszlovákiából. A szövetséges nagyhatalmak csak a német kisebbség ily módon történő felszámolását engedélyezték, de nyomást gyakoroltak Magyarországra, hogy írjon alá egy lakosságcsere-egyezményt, amelynek értelmében Prága annyi szlovákiai magyart telepíthet át, ahány magyarországi szlovák hajlandó Csehszlovákiába költözni.

A magyar nemzetgyűlésben az egyezmény vitájában Dénes István párton kívüli képviselő mutatott rá a lakosságcsere és a Duna-kérdés kapcsolatára: „Pozsonytól Szobig, az Ipolyságig, hétezer négyzetkilométernyi területen... több mint félmilliós magyar tömeg él együtt a Duna partján, a Duna-medencében. Ameddig ezen a 7000 négyzetkilométernyi területen félmilliónál több magyar egy tömbben él a Duna partján, addig a Dunára vágyó, a Duna partját örökké birtokukban tartani akaró csehszlovák kormányok bizonytalanságban érzik magukat...” (Nemzetgyűlés, 1946. 33. ülés, 80. h.)

Gyöngyösi János külügyminiszter, akit a képviselők hevesen támadtak az egyezmény egyoldalúsága miatt (erre vonatkozóan lásd: Szabó Károly és É. Szőke István: Adalélok a magyar-csehszlovák lakosságcsere történetéhez, Valóság, 1982. 8. sz.), így védekezett: „A csehszlovákok nem csináltak belőle titkot – ami érthető –, hogy ezzel a lakosságcserével a magyar határ mentén lévő egységes tömböket, egy bizonyos etnikai és határsávot akarnak ide áttelepíteni... Mármost, ha csak egy percig is olyan aggályom lett volna, hogy a jelentkezők jelentős számánál fogva ez a terv sikerülhet, akkor valóban nagyon megfontoltam volna, hogy ezt az egyezményt aláírjam-e.” (Nemzetgyűlés, 1946. 33. ülés, 91–92. h.)

Sulyok Dezső párton kívüli képviselő más – ma is megszívlelendő – érveléssel ellenezte az egyezmény elfogadását „Nem lehet ezt elfogadni. Nemzetgyűlés azért, mert ha az a szellem, amely ebben az egyezményben testet ölt, megvalósul, és átterjed a magyarcsehszlovák viszony még hátralévő nagyobb részének rendezésére, akkor Magyarország az egész vonalon egyoldalú hátrányba kerül partnerével szemben. Mi nem szakadékot akarunk, mi nem a szívben tüskét hátrahagyó kényszermegoldások emberei vagyunk, mi azt akarjuk, hogy a két nép mint egyenlő ellenfél vagy egyenlő barát üljön le egymás mellé, állapítsák meg panaszaikat, sérelmeiket, igényeiket, és akkor a megértés és meggyőzés közvetlen eszközeivel próbálják megtalálni azt az utat, amely a mai, szinte kibogozhatatlannak látszó helyzetből kivezet” (Nemzetgyűlés, 1946. 32. ülés, 60. h.)

A lakosságcsere megkezdésének kikényszerítésére 1946 novemberében a csehszlovák fél megkezdte a magyar lakosság belső deportálását[SZJ] a Szudéta-vidékre. A közmunkakötelezettség címén végzett erőszakos áttelepítés során főleg gazdálkodókat vittek el családostul a határ mentén fekvő falvakból. (The World Today, 1947. 5. sz. 131. o.)

A határsáv magyartalanítása végül nem sikerült, sem a földreformmal, sem a lakosságcserével, de az ezredforduló után minden bizonnyal bekövetkezik azon a harminc kilométeres szakaszon, ahol már épül a Nagy Szlovák Csatorna. A folyó örökös birtoklásának a vágya mint mellékgondolat hozzájárult egy olyan műszaki terv elfogadásához és elfogadtatásához, amely gazdaságilag és ökológiailag teljesen értelmetlen.

A másik cél, a Duna fölötti szuverenitás kiterjesztése érdekében a 1946-os párizsi békekonferencián a csehszlovák delegáció a pozsonyi hídfő 150 négyzetkilométernyi területtel való kibővítését kérte, de ennek végül „csak” a felét kapta meg. A pozsonyi hídfő kiterjesztése elvben megkönnyítette volna a Duna bal parti oldalcsatornába terelését, feltéve, hogy Csehszlovákia az ehhez szükséges jogokkal is rendelkezik. Az Új Magyarország 1946 szeptemberében A pozsonyi hídfő igazi jelentősége című cikkében utalt egy esetleges egyoldalú csehszlovák lépés lehetőségére, amikor arról írt, hogy „a Duna átvágása messze túlemelkedik a magyar-csehszlovák határvitákon, ez már világviszonylatban is döntő politikai kérdés”. A pozsonyi hídfő kibővítésének vízügyi vonatkozásait a szlovák sajtó is taglalta: „Annak a lehetőségnek a biztosítását igényeltük (ti. a párizsi békekonferencián), hogy ezen a területen megépíthessük a szükséges műveket a Dunának mint természetes energiaforrásnak a teljes kihasználására, különös tekintettel a Pozsony melletti vízlépcsőre...” (Már hat falu a mi Dunántúlunkon, Narodna Obroda, 1947. október 14.) A szlovák honatyák pedig Pozsony távlati rendezési tervébe foglalták a Pozsony és Komárom közötti hajózható csatornának az építését, amellyel többek közt „lehetőséget szerzünk néhány vízerőmű felépítésére, amelyek ellátnák Szlovákia egész déli és délkeleti részét”. (Narodna Obroda, 1947. február 11.) Ebben a tervben egy olyan változatról van szó, amely a Duna keskeny és sekély mellékágát, a Kis-Dunát (Maly Dunaj) építette volna ki széles és mély hajózó csatornává. Magyar részről a déli mellékágra, a Mosoni-Dunára még az első világháború idején készült hasonló terv. A Duna-határ kijelölése után azért sem kerülhetett sor ezeknek a terveknek a végrehajtására, mert egyik állam sem rendelkezett azzal a joggal, amelynek értelmében a Duna vizéből az ehhez szükséges mennyiséget saját területére átvezethette volna. További kutatásokra lenne szükség annak megállapítására, hogy Csehszlovákia tett-e kísérletet ilyen jog megszerzésére az 1946-os béketárgyalásokon vagy korábban.

Szakértői szinten

Az 1946-os békekonferencián már csak azért sem kerülhetett sor ilyen jogok esetleges biztosítására, mert a győztes nagyhatalmak a Dunára vonatkozó egyetlen részletkérdésben sem tudtak megegyezni. Más a helyzet az 1948-as belgrádi Duna-konferencia óta, mert ettől kezdve a Szovjetunió meghatározó szerepet játszik a Duna Bizottságban. Ez a testület a hajóút fejlesztése érdekében már régóta sürgeti a csehszlovák-magyar dunai vízlépcsők felépítését A hajóút fejlesztése elsősorban a Szovjetunió érdeke, mert az ő hajói szállítják a legtöbb árut a Dunának ezen a szakaszán. Meglehetősen érdektelen azonban abban a kérdésben, hogy folyami vagy oldalcsatornás megoldás épüljön, tisztán hajózási szempontból még inkább a folyami változatot kellene támogatnia, az oldalcsatornás változat hajózásra nézve hátrányos tulajdonságai miatt. Amennyiben esetleg szovjet befolyás érvényesült az oldalcsatornás változat melletti döntésnél, ezt olyan csehszlovák inspirációknak kellene tulajdonítani, amelyek elsődlegesen szakértői szinten érvényesültek, s csak később nyertek politikai színezetet. Mindenesetre az ötvenes évek elején kezdődött „közös” tervezés során a csehszlovák tervezők már kezdetben a bal parti oldalcsatornás változat mellett szálltak síkra. 1952 és 1955 között a csehszlovákok összesen 13 változatot dolgoztak ki a Duna határszakaszán építendő vízlépcsőkre. Ezek között mindössze két folyami változat szerepel, a többi kizárólag bal parti oldalcsatornás. (A magyar tervezők ebben az időben is elsősorban a nagymarosi vízerőmű tervével foglalkoztak, bár a szigetközi Duna-szakaszra is készítettek vázlatokat Ezek között azonban mindössze egyeden folyami változat található, szemben az öt oldalcsatornás variációval, amelyek közül kettő jobb parti, egy vegyes jobb és bal parti, kettő pedig hosszú bal parti oldalcsatornás). A KGST 1955-ben megbízást adott a moszkvai GIDROPROJEKT nevű vízügyi tervező intézet számára, hogy a Duna menti államokkal együttműködve dolgozza ki a Duna Dévény és a Fekete-tenger közötti szakaszának „komplex hasznosítási tervjavaslatát”. A csehszlovák-magyar határszakaszra vonatkozó résztervet a szovjet tervezők a pozsonyi HIDROPROJEKT-től vették át; ez a terv is bal parti oldalcsatornát tartalmaz. 1957 áprilisában Csehszlovákia és Ausztria Prágában egyezményt írt alá a wolfsthal-bratislavai folyami vízlépcső felépítéséről (az egyezményt Ausztria később környezetvédelmi okokra hivatkozva felmondta). E vízlépcső helyének kijelölése után a csehszlovák–magyar Duna-szakaszra 20 tervváltozatot dolgoztak ki. Ezek közt mindössze egyetlen folyami változat található, az összes többi bal parti oldalcsatornás.

A vízlépcsőrendszer terveit, amelyet a csehszlovák és a magyar állami tervbizottságok is elfogadtak, a KGST villamosenergiaügyi és mezőgazdasági állandó bizottsága 1961-ben hagyta jóvá. Ezt a megoldást írták alá a csehszlovák és a magyar kormányküldöttségek is 1963 áprilisában, majd a csehszlovák és a szovjet szakértők 1965-ben tartott konzultációin.

Tervezői szinten a hatvanas évek második felében történt ugyan néhány bátortalan kísérlet folyami vízlépcsős megoldások elfogadtatásra, ezek azonban kudarcot vallottak; részben éppen azért, mert a javaslattevők valamilyen vízerőmű-építésben többé-kevésbé részt akartak venni, és felismerték, hogy csak az oldalcsatornás változat számíthat komoly politikai támogatásra.

A vízlépcsőrendszer ügye Gustav Husák hatalomra jutása[SZJ] után felgyorsult, és a hetvenes évek elején sor került a „Gabčíkovo–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer” közös beruházási programjának, majd ezt követően közös egyezményes tervének kidolgozására.

A jelek szerint ekkor még nem dőlt el, hogy az államhatár átkerüljön-e vagy sem az oldalcsatorna vonalára. Az 1973-as közös beruházási program szerint „az államhatárok módosításáról külön szerződés intézkedik” majd. Ugyanez a dokumentum közli azonban a csehszlovák fél 1973 februárjában Budapesten átnyújtott észrevételeit is, amelyek között szerepel, hogy „felül kell vizsgálni a csehszlovák államhatárvonal javasolt módosításának szükségességét és célszerűségét”. A szalámitaktika világosan fölismerhető. Ugyanez folytatódott az államközi szerződés megkötése után, amikor a szlovákok az üzemeltetési kérdések tisztázatlanságát kihasználva már azt javasolták, hogy a közös tulajdonú bősi erőművet majd ők irányítják a Vág vízerőtelepeinek központjából. Ezzel a megoldással Magyarország számára ellenőrizhetetlenné vált volna a termelt villamos energia 50-50 százalékos megosztása.

A magyar párt- és állami vezetés nyilvánosságra nem hozott megfontolásai alapján lemondott az államhatár módosításáról, hozzájárult a Duna 30 kilométeres szakaszának csehszlovák területre való átvezetéséhez és a vízlépcsőrendszer felépítéséhez. Az erről szóló államszerződést 1977-ben, Kádár János és Gustav Husák személyes találkozóját követően írták alá a két ország miniszterelnökei, Lázár György és Lubomir Strougal. Az államszerződést Csehszlovákiában a parlament, Magyarországon viszont csak az Elnöki Tanács rendelete szentesítette. Anélkül, hogy a magyar parlament önállóságát túlbecsülnénk, ezt a tényt azért valamelyest összefüggésbe hozhatjuk a magyar párt- és állami vezetők talán nem egészen tiszta lelkiismeretével. A csehszlovák nacionalista törekvések kielégítését fontosabbnak tartják, mint milliók egészséges ivóvizét, százezrek kenyerét, a szigetközi és a csallóközi ártéri erdők élővilágát.

Alig kezdődtek meg az építési munkák, 1980 májusában, a Magyar Hidrológiai Társaság és a Hazafias Népfront „A Bős–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer környezeti hatásai” című ankétján biológusok és mérnökök élesen bírálták a terveket A szervezők a vízlépcsőrendszert alapjaiban bíráló kritikákat egytől egyig kihagyták az ankét felvetéseit összegző ajánlásokból. Csehszlovákia viszont gyorsan informálódhatott, mert fokozott erővel folytatta az építkezést Szemtanúk állításai szerint a szárba szökkent, zöldellő gabonát túrták föl az oldalcsatorna tervezett nyomvonalán, föltehetőleg azért, hogy a magyar felet minél előbb befejezett tény elé állíthassák. Ezt a régi hagyományra visszamenő politikát tükrözi a pozsonyi Új Szó egyik írása, amely kifogásolja, hogy Vargha János említett cikke megjelent a magyar sajtóban: „Kétségbe vonni a vízlépcsőrendszer építésének időszerűségét és helyességét abban az időszakban, amikor a mi részünkről a közös mű építésébe a tervezési munkák költségeivel együtt körülbelül 2,7 milliárd koronát fektettünk, nem tanúskodik megfontoltságról, és árt a közös ügynek.” (Új Szó, 1982. február 12.)

Időközben a magyar kormány a nagyberuházások felülvizsgálata során felfüggesztette a vízlépcsőrendszer beruházási hiteleinek folyósítását, és vizsgálatokat kezdeményezett a vízlépcsőrendszer környezeti hatásainak feltárására. A vízügyi szakemberek mindent elkövettek, méghozzá jelentős sikerrel, hogy a vizsgálatok megállapításait a maguk szája íze szerint alakítsák. A magyar vízépítő szakemberek a csehszlovák politikához alkalmazkodva, a már elvégzett túloldali munkálatok mennyiségére hivatkoztak, sok milliárdos kártérítéseket emlegettek, és azzal fenyegetőztek, hogy a szerződés egyoldalú megszüntetése esetén Csehszlovákia majd maga megépíti az oldalcsatornás vízerőművet, továbbá nem fogja figyelembe venni a területe felől érkező vízfolyásokkal kapcsolatos magyar vízminőségi problémákat (ezeket eddig sem vette figyelembe). Előfordult politikai zsarolás is: „Amikor a GNV-ről (a Gabčíkovo–Nagymarosi Vízlépcsőrendszerről – a szerk.) nyilatkozunk, akkor egyazon szocialista közösségbe tartozó, két baráti állam szakembereinek, valamint a konzultáló szovjet szakértőknek a tudományos felkészültségéről is véleményt mondunk. Legyünk meggondoltak és öntudatosak.” (Kozák Miklós: Vélemény a Gabčíkovo–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer egyes problémáiról, Bp. 1982. március.) Egy szakértői bizottság, amelynek Kozák Miklós volt az elnöke, és amely a beruházás felfüggesztésével kapcsolatos pénzügyi kérdéseket vizsgálta, jelentésében ezt írta: „Van a kérdésnek egy nem elhanyagolható nemzetközi politikai vetülete is. A csehszlovák fél a teljes vonal mentén több helyen olyan építési ütemet diktált, amely ma mintegy 80 százalékos erőfelvonultatással jellemezhető. Ennek egyoldalú megszakítása bizonyos nehézségekhez vezethet. Szerencsére a nagyobb ütemű előrehaladás Dunakiliti–Gabčíkovo térségre összpontosul, amely az egész rendszer legnagyobb energiateljesítményét adja.” (A jelentés kelte: 1982. január 28.) Ez a bizottság úgy vélte, hogy a „vízlépcsőrendszer szüneteltetése helyett az eredeti tervhez képest egy felülvizsgálat és lassított építés gazdaságosabb volna, és elháríthatja a nemzetközi feszültséget is”.

Idővel újabb és újabb bizottságok alakultak, a vizsgálatok következtetéseit azonban nemcsak a vízügy befolyása torzította el, hanem a tudós koponyákba mélyen berögződött, reflexszé vált öncenzúra is. A kormányzat egyre jobban belebonyolódott a bizottságosdiba, és valószínűleg egyre kevésbé ismeri ki magát a gyorsan szaporodó jelentéshalmazban. Szalai Sándor szociológus professzor, az MTA interdiszciplináris bizottságának elnöke, aki több ízben kikelt a vízügy szorgalmas átfogalmazó tevékenysége ellen, nem sokkal halála előtt, 1983 tavaszán levélben fordult Kádár Jánoshoz, amelyben kifejtette a vízlépcsőrendszer várható következményeit. Ez idő tájt készült el az MTA egyik munkacsoportjának a jelentése, amely kissé ködösen fogalmazva, de jelezte a vízlépcsőrendszer megépítéséből származó ökológiai károkat.

A magyar párt- és állami vezetőket azonban elsősorban az foglalkoztatta, hogyan szabadulhatnának meg a vízlépcsőrendszer építésének terheitől, ezért fölajánlották Csehszlovákiának, hogy építse meg maga az egészet, és a költségeket majd villamos energiában letörlesztik. Hasonló ajánlatot tettek Ausztriának a nagymarosi vízerőmű építésében való esetleges osztrák részvételre, a majdani villamos energia fejében. Erről az üzletről Sinowatz kancellár 1983 novemberében részletesen tárgyalt a magyar kormánnyal.

A magyar–csehszlovák alkudozás siralmas módon végződött. Július elején Marjai József miniszterelnök-helyettes Komarnóban mindössze négyéves halasztásban egyezett meg, és októberben hasonló értelmű jegyzőkönyvet út alá a Lázár György vezette magyar kormányküldöttség is Prágában. A megállapodás szerint a csehszlovák fél egyes munkákat átvállal (például az alvízcsatorna építését). Ezeket a megállapodásokat az MSZMP PB 1983 júniusában tartott ülése előzte meg, ahol állítólag a vízlépcsőrendszer felépítése mellett döntöttek. (A kiszivárgott hírek szerint többen a határozat ellen szavaztak.) A Prágában aláírt jegyzőkönyv fontosságát Kádár János és Gustav Husák 1983 novemberi találkozóján is megerősítették. A megállapodást a csehszlovák parlament még abban az évben elfogadta. Magyar részről 1984 elején várható hasonló bejelentés. A Népszabadság 1983 októberében hosszú cikkben méltatta a vízlépcsőrendszert; azt állította, hogy az MTA szerint „a beruházásnak nincsenek olyan számottevő kedvezőtlen vízügyi következményei, amelyek indokolnák a megvalósítás elodázását”. (Sáfrán István: Két tenger között az egyik kapu, Népszabadság, 1983. október 29.) Decemberben Aczél György felkérésére elkészült az MTA elnökségének állásfoglalása, amely minden lényeges kérdésben elítéli a vízlépcsőrendszer terveit.

1984. január 14-én Sáfrán István aláírással újabb cikk jelent meg a Népszabadságban, amely az előző írásra érkezett válaszok kiragadott részleteit közli. A cikkben megszólalnak a vízlépcsőpártiak is, köztük a már idézett Kozák Miklós egyetemi tanár, aki érvelésével azzal kapcsolatban, hogy a régi mederben hagyandó másodpercenkénti 50 köbméter sok-e vagy kevés, összehasonlításképpen hozza föl, hogy „Budapest teljes ipari és lakossági ellátásához a másodpercenkénti 12 köbméter is elegendő”. Alig merjük elhinni, hogy a budapesti Műegyetem Vízgazdálkodási és Vízépítési Intézetének igazgatója, a műszaki tudományok doktora ne tudná, hogy a szigetközi talajvízszint megtartásához, valamint a budapesti ipar és lakosság vízellátásához szükséges másodpercenkénti vízmennyiség között semmiféle összefüggés nincs. De ha mégis tudja, annál szomorúbb.

A magyar párt- és állami vezetés a jelek szerint készen áll az újabb megállapodás betartására, amelynek árát mi fizetjük, a következményeit pedig utódaink fogják elszenvedni.

Az államközi szerződés felmondásának feltétele a nemzetközi jog értelmében adott: „egyetlen szuverén állam sem kötelezheti magát szerződésileg a viszonyok olyan előre nem látható változása esetére, amelynek bekövetkezésével a szerződés teljesítése az eleve jogosan feltételezhetőnél lényegesen súlyosabb terhet jelentene számára.” (Haraszti György: A nemzetközi szerződések megszűnése, Bp. 1973, 56. o.)

A klauzula alkalmazásához a megfelelő érvek a kormány rendelkezésére állnak.

Hivatkozás

Kien Péter [Vargha János] 1984. A Nagy Szlovák Csatorna. Beszélő, 9, 1–19 o.